A Főszerkesztők Fóruma csatlakozik a reklámadó ellen tiltakozó szervezetek és szerkesztőségek táborához

A Magyar Reklámszövetség állásfoglalásához és egyben közös tiltakozásra szóló felhívásához rengeteg szakmai szervezet és szerkesztőség csatlakozott. A Főszerkesztők Fóruma is egyetért az aggodalmakkal, amennyiben azok a minőségi sajtó lehetőségeit szűkítik.

Ezzel kapcsolatos álláspontunkat már tavaly, a reklámadó tervének első verziójával kapcsolatban megfogalmaztuk, “Mi köze a reklámadónak a sajtóetikához” című írásunkban. Most megismételjük:

“Néhány napja a Főszerkesztők Fóruma is csatlakozott – tizenkét másik szervezet mellett – a bejelentett úgynevezett „reklámadó” ellen tiltakozókhoz (tegyük hozzá: a reklámadó kifejezés itt megtévesztő, mert az adó nem a reklámot vagy a reklámozót, hanem a hirdetést közlő médiavállalatot terhelné).

Még ha – ahogy reméljük – nem is lesz a tervből törvény, joggal merül fel a kérdés, hogy mi köze mindehhez szervezetünknek, mi köze az etikus sajtónak a bizniszhez. Véleményünk szerint van köze hozzá és erre már korábbi megszólalásainkban, szakmai anyagainkban is megpróbáltuk felhívni a figyelmet.

Az egészséges médiaipar ugyanis a minőségi, etikus, független sajtó garanciája. A sajtó függetlenségének és a demokrácia fenntartásában, javításában betöltött szerepe ideájának alapja évszázadok óta a gazdasági függetlenség. Az, hogy az újságírás üzleti környezetben működik nem a legjobb megoldás és potenciálisan is, ténylegesen is sok probléma okozója – mai tudásunk szerint azonban nem ismerünk ennél jobb modellt. Hagyományosan a közönség és a hirdetők közösen fizetik meg az újságírás árát: az olvasó megveszi a lapot, a hirdető hirdet. Az első , a közönség hozzájárulása az utóbbi években rettentően bizonytalanná vált, tekintve hogy egyre kevesebben fizetnek közvetlenül a tartalomért – jóformán már csak a nyomtatott lapok kerülnek pénzbe, amelyek példányszáma viszont rohamosan csökken. Indirekt módon fizetünk a tévézésért és az internetezésért is, ezekből azonban az első esetben csak áttételesen, a másik esetben sehogyan sem részesednek a tartalmat előállító szerkesztőségek. Az utóbbi években a hirdetési modell is komolyan megkérdőjeleződött: nem elég, hogy a hirdetési piac a válság egyik legnagyobb kárvallottja (öt év alatt 30%-os csökkenéssel), a csökkenő piacból egyre nagyobb szeletet hasítanak ki az olyan közvetítő platform-szolgáltatók, mint a Google és a Facebook. Ezekből a bevételekből szintén nem részesednek a tartalom-előállítók, a Google és a Facebook pedig nem csak hogy nem állít elő tartalmat, de nem is érdekelt direkt módon a magyar piacban. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy ma elvétve találni érdemi profitot felmutatni tudó magyar médiavállalatot és hogy a tervezett adó léte és mértéke azt a keveset is mínuszba lökné.

A veszteséges tulajdonos rossz hír az újságírók és rossz hír a közönség számára is. Milyen lehetőségek állnak ugyanis egy veszteséges tulajdonos előtt?

• A költségek csökkentése, leépítés – így újságírók veszítik el állásaikat, ami önmagában nem kellene, hogy aggassza a közönséget, de ennek eredménye vagy kevesebb tartalom lesz vagy ha az előállított tartalom mennyisége nem csökken, akkor a minőség fog, hiszen kevesebb embernek kell ugyanannyit előállítania. Ha nem leépítés mellett dönt a cég, hanem az egyéb költségeken spórol, akkor pedig az újságírók munkakörülményei, a rendelkezésükre álló eszközök mennyisége és/vagy minősége fog csökkenni, ami szintén tartalmi minőségi kompromisszumokkal jár.
• A bevételek növelése – csökkenő piacon a bevétele növelésének kényszere agresszív harcmodorra kényszeríti a szereplőket, ami óhatatlanul azzal jár, hogy etikai kompromisszumokat kötnek a kiadók: olyasmit is megtesznek pénzért, amit addig nem tettek volna vagy olyan pénzt is elfogadnak, amit korábban nem fogadtak volna el. Ez általában nem a szerkesztőségek döntése, de ha be is vonják őket, a kérdés sokszor úgy merül fel: „megtegyük ezt vagy inkább kirúgsz még két embert”? Természetesen az innováció is fennáll, mint lehetőség, de ez jellegéből fakadóan nem a többség útja.
• Kiszállás – két módon szállhat ki egy médiatulajdonos: megszünteti, bezárja a terméket vagy eladja azt. Az első eset hátrányai magától értetődnek. A második esetben sem jobb a helyzet: egy olyan piacra, ahol a nagy többség veszteséges, kinek lenne motivációja belépni? Elsősorban olyan tulajdonosoknak, akiknek a motivációja indirekt, azaz nem a médiaüzletből akarnak pénzt csinálni, hanem más üzleteik támogatására, befolyásszerzésre kívánják használni médiatulajdonukat.

Mindezek a veszélyek már az új adó nélkül is fenyegetik a médiapiacot, hiszen sajnálatos módon a gazdasági válság és az üzleti modell megrendülésének együttes hatása következményeként jelenleg is egyre kevésbé vonzó üzlet az újságírói műfajokra alapuló iparág (a pusztán szórakoztató média, bár egyes folyamatokat szintén megszenved, más kérdés és minket nem ilyen szempontból most nem érdekel). Ha ez eléri azt a kritikus szintet, amikor már modellszerűen nem működik fenntarthatóan a médiaiparág ezen része, az a demokrácia kőkemény romlásához is vezet. Ha elfogadjuk, hogy az újságírás fontos, akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogy ki finanszírozza. Ha ez a piac, akkor azt hagyni kell élni, sőt, segíteni kell neki, hogy átvészelje a modellváltás és a válság sötét alagútját. Ha az állam, az nem csak komoly filozófiai és etikai problémákat vet fel, hanem többe is fog kerülni, mint amennyit ez az adó hozna.

Hát ezért gondoljuk, hogy a minőségi és etikus újságírás elengedhetetlen feltétele az egészséges média- és reklámipar és ezért csatlakoztunk a médiaadó (reklámadó) ellen érvelő egyéb szakmai szervezetekhez.”

 

Hírdetés